Imádom az öreget, aki már tizen éve is a Dr.Bubó lassú, bölcs teknőcére hasonlított a katedrán, és már akkor is többet pletykált az irodalomtörténetről, mint "elemzett" - végül is ha a lényeget megírta, miért ne alakuljon át az óra klubdélutánná? Mondjuk mindig minden könyvében visszakanyarodik ugyanazokhoz a sztorikhoz: baracskai bicskei pályakezdéséhez**, a Vigília, az Új Ember szerkesztőségeihez Sík Sándorral és Pilinszkyvel, Sőtérékhez és Waldapferékhez: a rettegett és bámult professzori karhoz, akikről aztán kedélyesen leszedi a keresztvizet (magyar szakosoknak kötelező tabló!) és persze édesapjához, a költő-műfordító Rónay Györgyhöz.
A tenyérnyi kis interjúkötet jórészt az "átkos" irodalomtörténete, kis színesekben: hogy szitkozódott Ottlik, milyen volt EP matektanára (az tanította őt is), milyen verseket adott vissza Weöres és Jékely, hogy "ezt nem tudom lefordítani", mekkora komcsik és (ennek ellenére/épp ezért) milyen emberek voltak a mára már szétrongyolódott kézikönyveket író szóbatudósok, hogy "szóltak le" a pártból és hogy íratták bele magukat egyes írók a kánonba: a Spenótba... Hát ilyesmik.
* A Kairosz nyomdája duplán elírta a beszélgetőtárs nevét: a borítón és a belső címlapon is egyaránt Buccsis szerepel.
** Nem itt meséli, de akaratlanul úgy szelídítette meg a kis cigánypurdékat, hogy a nagy ricsajban nem bírta tovább és a legközelebbire ráordított, hogy -Üstöllést adok egy pofont!, mire mindenki megneszült: -Tanító bácsi, mi az az üstöllést? Aztán innentől már csak szóval kellett őket tartani a meséivel, alig 8 éven át :)
Mondd! (köszönet minden beszólásért!)